A héten Batman Supermannel karöltve beveszi a mozikat, hogy egy újabb gigászi szuperhősfilmmel gazdagodjon a világ. Idén Deadpool már bizonyított, és lehengerelt mindenkit. Reméljük, hogy ez a két titánnak is sikerülni fog, és nemcsak azért, mert jól cseng a nevük, hanem mert egy remek filmet kapunk. Aztán a sor szépen folytatódik, mivel idén még jön egy újabb X-Men kaland, Amerika Kapitány is újra beköszön a rebootolt Pókemberrel, és hadd ne soroljam, hogy még kiket láthatunk. Talán ez a túlzásba vitt képregényfilm gyártás megárthat, ám a közönség – vagyis mi – nem mutatjuk jelét, hogy beleunnánk az újabb és újabb akció kavalkádokba. Főleg úgy nem, hogy az elmúlt években egyre igényesebb filmek kerültek a vásznakra ebből a sajátos műfajból. Lentebb most ezek közül szemezgettem.

A sötét lovag, 2008

Mivel is kezdhetném a listát, mint Christopher Nolan klasszikus alkotásával, amelyet egyszerűen nem lehet megunni. Újra és újra látni kell, mert mindig tartogat valami felfedezni valót. Kevés helyen szokták kiemelni, de véleményen szerint a legnagyobb erőssége a filmnek a bizonytalanság és a kétely egyre magasabb szintekre való emelése. Emlékszem, amikor először láttam, képtelen voltam eldönteni, hogy ki-kivel van, kiben lehet megbízni, ki és mit akar tenni, és legfőképpen miért, mindez olyan megvalósításban, ahogyan azt csak a legnagyobb thrillerek tudják. Váratlan minden pillanatában. A zseniális színészi alakítások, illetve a precízen működő történet pedig már csak a habot jelentik azon a bizonyos tortán.

Amerika Kapitány: A tél katonája, 2014

Általában keményem szidják a Marvelt, mert egy fajta biztonsági játékot űz, ugyanis nem igazán mer átlépni egy bizonyos határt, hogy stílusos és maradandó filmeket gyártson. Nem tagadom, emiatt én is fenntartásokkal kezelem ezeket a mozikat. Na, de a fanyalgóknak üzenem Amerika Kapitány második kalandjának a megtekintését, amely egyszerűen kirobbanó. Meglepően agresszív, s szinte már azt érzed, hogy a saját csontod törik el, miközben ütik-verik egymást az ellenfelek a vásznon. Közben sikerül megidézni a legjobb kémfilmeket és thrillereket egy Marvelhez mérten feltűnően komoly filmben, amelyhez kiválóan asszisztál a borongós, szürkés színvilág. Ráadásul olyan emlékezetes jelenetekkel van tele a film, mint amikor Kapitány beszáll a liftbe, majd egyre többen és többen lépnek be melléje, hogy aztán… Na, de nem lesz itt spoiler. A lényeg, hogy az emlékezetességet azért éri el a film, mert azokat a labdákat, amelyeket feldobott, le is csapja, még pedig durván.

Pókember 2, 2004

Sam Raimi Pókember trilógiájának második darabja a főhős belső vívódásait helyezi a középpontba. A kérdés, hogy Peter Parker Pókember legyen, vagy Peter Parker. Bár ennek a kérdésnek az eldöntése történeti elemek tekintetében nem tartalmaz semmi extrát sem, mégis sikerül kellő érzelmi intenzitást adni a belső küzdelemnek, köszönhetően Tobey Maguirenek, aki itt teljesít a legjobban. Ennél fogva eme rész a leginkább karakter orientál, amely határozottan a film előnyére válik. Igaz, emiatt lassú is a történetszövés, ám ne feledjük, hogy a metró tetején lezajló párviadal az egész trilógia legötletesebb és legintenzívebb akció-szekvenciája.

Batman: Kezdődik, 2005

Christopher Nolan első Batman kalandját először nem értettem. Talán egy leletnyivel megelőzte a korát, talán Batman megtépázott hírneve játszott ebben szerepet, vagy az, hogy fajsúlyos sztárok nélkül forgott a Sötét Lovag új kalandja, de tény és való, kezdetben senki sem volt elájulva a filmtől. Második, még inkább a harmadik megtekintés hozta meg a film számára a megérdemelt sikert, és vált nyilvánvalóvá, hogy ezután már nem lehet úgy képregényfilmet készíteni, mint eddig. A sötétség, a komorság, az intelligens gonoszok, a főhős lelki harcai és a realisztikusság csontig hatoltak. Pontosan ez a váltás volt szükséges ahhoz, hogy fel legyen rázva az egész műfaj. Bár Bryan Singer X-Men filmjei indították útjára ezt a fajta komoly ábrázolást, mégis Nolan járatta csúcsra az elemeit és használta ki őket. Ám amiért a legfontosabb ez a Batman mozi, az, az hogy a film valóban Batmanről szól. Nincs Joker vagy Bane vagy Pingvin, akik ellopnák előle a showt. A sztár itt Batman egy szokatlanul intelligens eredettörténetben.

A csodálatos Pókember, 2012

Ha már eredettörténet, akkor itt egy másik remekül sikerült szuperhős bemutatkozás. A Sam Raimi filmek után öt évvel újra indított Pókember sorozat első darabja egy sokkal összetettebb fellépést szánt a közkedvelt hálószövőnek. Nem sikerült elérnie azt a fajta intelligenciát, amelyet Christopher Nolannek Batmannel, ám így sem lehet okunk a panaszra. Ezúttal nem csak a véletlen, hanem a tudomány és Peter Parker apja is kellettek ahhoz, hogy megszülessen Pókember, mindez pedig kellő alapossággal lett megmagyarázva. Ugyanakkor a karakterek és a köztük működő kémia adják a film legerősebb pontjait. A tragikus sorsú ellenlábas, aki még egyfajta pótapaként is funkciónál Peter életében, vagy az új szerelem Gwen Stacy személyében rendkívül erős érzelmekkel itatják át a történetet, éppen elkerülve, hogy itt-ott giccsbe fulladjon. A Pókember szemszögéből rögzített felvételek, ahogy egyik felhőkarcoló tetejéről a másikra himbálódzik pedig még ma is lélegzetelállítóak.

X-Men: Az eljövendő múlt napjai, 2014

Na, ez volt a film, amelynek sikerült megszerettetnie velem az X-Men univerzumot. Köszönhető ez elsősorban Michael Fassbender Magnetojának, aki valami eszméletlen karizmával bír a vásznon, ahogyan ide-oda dobálja a stadionokat és a mindenféle fémmel bíró tárgyakat. Nem mellesleg a történetvezetés is kimagasló, mert egyszerű. Ez furcsán hangozhat, de az időutazás témájával viaskodó film nagyon könnyen belezavarodhatott volna a saját maga által szőtt időhurokba, ám ez szerencsére nem történt meg. A bonyolult történetet ugyanis sikerült puritán nyelvezetre lefordítani. A szereplők éppen csak annyi információt közölnek velünk, annyi feltétlenül szükséges, hogy mindent megértsünk, miközben a történet felülír egy komplett trilógiát, hogy új mederbe terelje az eseményeket. A mutánsok és az emberek közötti határ, a másság elfogadása pedig itt sejlik fel talán a leghangsúlyosabban. Oh, és Higanyszál jelenetei valóban a legkreatívabbak.

Superman, 1978

Tény, hogy Superman  híre és közkedveltsége megkopott az utóbbi években, ám legelső mozis szereplése máig egy megkerülhetetlen darab. Minden ízében epikus, fantasztikus dallamok csendülnek fel John Williamsnek köszönhetően (itt most eltekintünk a Star Warsos áthallásoktól), és Christopher Reevere mintha ráöntötték volna Superman szerepét, és ezt nem a nosztalgia mondatja velem. Ha akarnék, akkor se tudnék belekötni.

Hangya, 2015

A Hangya egy tipikus Marvel film, és nem több. Egy világot uralni akaró gonosz (mert ugye világot uralni király dolog), olcsó poénok, kiszámítható történet, nem túl mély karakterek és a szokásos CGI áradat. Tényleg semmi meglepő. Miért is van itt akkor ezen a listán? Azért mert végre egy Marvel film, amelynek ezek az elemek pofátlanul jól állnak! A karakterek imádnivalóak, mert egy pillanatra sem akarják magukat komolyan venni. Ennélfogva az olcsó poénok felértékelődnek, és én úgy szórakozok a filmen, mint az összes eddig Marvel filmen együttvéve. Így pedig már egyszerűn nem számít a kiszámítható történet és a gyenge ellenlábas. Végre egy ízig-vérig szórakoztató film, amely nem feszül a komolyság látszatától vagy a túlzott Rober Downey Jr. szájából elhangzó viccektől. Ha szórakoztatni szeretnének a Marvel fejesei minket, akkor tessék ilyen filmeket készíteni.

Batman, 1989

Nem és nem. Mielőtt bárki is kiakadna, hogy miért szerepel egy újabb Batman a film a listán, leszögezem: nem Batman a kedvencem. Egyszerűen Tim Burton Batman víziója olyan elementáris erővel bír, hogy egy ilyen listáról nem maradhat le. A film gótikus és komor képei rögtön rabul ejtik a nézőt, arról nem is beszélve, hogy ez a torz látványvilág milyen jól passzol az eltorzult lelkű főhős világához. Ha pedig már főhős, nálam egyelőre Michael Keaton az igazi Batman, de lehet, hogy Ben Affleck ezt módosítja. Persze Jack Nicholson Jokerre mellett nem lehet elmenni szó nélkül, aki csak fokozza ezt az abnormális világképet. Magát a történet is dicséret illeti, ugyanis túllép a nyolcvanas évek szokásos akciófilmjein, komoly motivációkkal és mondanivaló ruházva fel a mozit. Manapság például sokat vacakolnak a hősök eredettörténetével. Nos, Tim Burton ezt egy flashbackben elintézte, mégis mindent érteni Bruce Wayne indítékáról, hogy miért is lett ő Batman. Egyszerű, de hatásos.

Az Acélember, 2013

Az úton-útfélen szidott és dicsért film nálam az utóbbi kategóriába esik. Nem tagadhatóm le, hogy David S. Goyer forgatókönyvíróként katasztrófa, vagy, hogy a tőmondatok mennyire idegesítőek, vagy, hogy a CGI helyenként bántóan megbukik, mégis a filmnek sikerült a majdnem lehetetlen: elhozta Supermant a XXI. században, és ez mindenképpen dicséretet érdemel. Ugyanis a karakter történetéből igen nehéz bármi valóságosat és hihetőt is kihozni, ám ez megtörtént. Ehhez pedig az alapanyag radikális átértelmezésére volt szükség. Ezzel kapcsolatban minden meg van magyarázva, sőt a háttérben olyan komoly dolgokra hívják fel a készítők a figyelmünket, mint a szabad választás joga, a genetikai kísérletek vagy a manapság népszerű szlogen, hogy találd meg életed célját. Mindenképpen többszöri megtekintést igényel a film, hogy értsük, és hogy el tudjunk rajta gondolkodni.

Képek forrása: itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt.